Autókkal kapcsolatos első emlékeim 3-4 éves koromból származnak, amikor nagypapámmal a falunk főutcáján sétálva a macskakövön pöfékelő Trabantokat, Wartburgokat és Ladákat figyeltük nem kis lelkesedéssel. Első úgymond igazi négykerekűm egy az NSZK-ból származó pedálos piros gokart volt, mely “nyugati verdában” ülve büszkén előzgettem a hasonszőrű tekerős Moszkvicsokat.
Azóta nem kevés víz lefolyt a Dunán, a kétütemű NDK vasak és a kereklámpás Zsigulik mára szinte teljesen kikoptak az utakról, de a piros gokart még mindig bent áll a garázsunkban. Értelemszerűen már nem én, hanem három közül a legkisebb gyermekem vezeti, és mivel édesapám nemrégiben elektromossá alakította a több évtizedes járgányt, fiamnak a tekerés helyett már a gáz- és fékpedál kezelésére kell fókuszálnia.
Igazi petrolheadként definiálnam magam, akit sokkal inkább a kihalófélben lévő V8 semmi máshoz nem hasonló orgánuma és/vagy a turbó sziszegése hoz lázba, semmint az Amperszag. Ezzel együtt vallom, hogy egy városi elektromos kisautónak az adott élethelyzetben éppúgy van létjogosultsága, mint egy “ördögtől való” családi dízel kombinak, vagy éppen egy szuperkönnyű és kézi váltós sportkocsinak. Az értelmetlen hitviták és a hangos, de tartalom nélküli kinyilatkoztatások helyett az ésszerű gondolkodás híve vagyok.
23 éve foglalkozom újságírással, és mivel nemcsak az autós iparág, hanem a tech szektor ütőerén is évtizedek óta rajta tartom az ujjbegyem, nem jövök zavarba, ha éppen nem egy tekerő/nyomógombos műszerfalú régivágású tesztautót sodor felém az élet, hanem egy faltól falig kijelzős, kiterjesztett valósággal megspékelt négykerekű villany-űrhajót. Amelytől adott esetben szóban kérdem meg, hogy pontosan hogy áll a kedvenc motorsport bajnokságaim állása.
Persze szeretném hinni, hogy a modern autókat már nemcsak a kijelzőfelbontás, az OTA-frissítések és a töltési sebességek fogják meghatározni, hanem továbbra is kapunk olyan új modelleket, melyeket még a felfüggesztésre és a vezetési élményre is odafigyelő mérnökök fejlesztenek. És amelyekre nem mellesleg adott esetben jól esik ránézni, és amelyek design fronton kicsit kiemelkednek az egy kaptafa emelt futóműves gombócautók közül.
A fotózás és az utazás nemcsak a munkám, hanem egyben a hobbim is. Sokszor több időt töltők el kollégáimmal reptereken és nemzetközi bemutatókon, mint a családommal, és amikor hazatérek, akkor a családommal együtt vetjük bele magunkat a fényképezésbe és a világjárásba. Utóbbiban nincs is jobb társ egy lakóautónál, mely számunkra sokkal egyedibb, természetközelibb élményt nyújt, mint bármilyen sok-sok csillagos, mégis rideg szálloda.
Summa summarum autózni remek dolog, és csak azt tudom tanácsolni, hogy mindenki élvezze ki a hagyományos értelemben vett autóvezetés utolsó óráit. A fénykoron egyértelműen túl vagyunk, és meglátásom szerint nem mindegy, hogy a teljesen önvezető, abszolút fűszermentes autók megérkezéséig miben ülve tesszük meg azokat a bizonyos kilométereket.